Elizabeth BEAR és Sarah
MONETTE:
Boojum
A HAJÓ eredeti nevét senki sem ismerte, a rajta szolgáló emberek nevezték el Lavinia Whateleynek. Amennyire meg lehetett ítélni, ő maga nem törődött ezzel. Legalábbis, amikor a főgépészek megveregették a válaszfalát, és Vinnie-nek nevezték, begörbítette a szárnyait – ez talán gyengéd gesztusnak számított –, és kötelességtudóan nyomon követte a személyzet valamennyi tagját, a saját biolumineszcenciájával fényt adott neki, hogy mozoghassanak, dolgozhassanak és élhessenek.
A Lavinia Whateley boojum volt. Tudott a mélyűrben repülni, noha a fajtája a gázóriások háborgó burkában fejlődött ki, és a kicsinyeik is ott töltötték a gyerekkorukat, az örökös viharok felett lebegő felhőóvodákban. Ennélfogva az áramvonalas formák jellemezték; a földi viszonyokhoz szokott szem számára leginkább egy óriási tűzhalhoz hasonlított. Az oldalain hidrogénnel teli hólyagok, valamint kisebb-nagyobb csápok és szárnyak sorakoztak. A színezete annyira sötétzöld volt, hogy fényes feketének látszott, ha nem érte közvetlenül fény, és a bőrében szimbióta algák éltek.
Ha kapott fényt, oxigént állított elő, és ha elegendő oxigént halmozott fel, tudott vizet termelni. Önmagában véve egy teljes ökoszisztéma volt, és a kapitánya önmagában véve maga volt a törvény.
Fekete Alice – egy egyszerű emberi lény, akit hidegen hagytak a törvények – odalent élt, a gépészrekeszben, és szerette a boojumot. ‘32-ben tette le az esküt, a vénuszi lázadás után. Nem titkolta el az okait, a kapitány pedig ránézett azzal rideg, sötét szemével, és azt mondta: „Édesem, amíg képes vagy talpra állni és dolgozni, engem nem érdekel. De ha elárulsz, fagyott hústömbként kerülsz vissza a Vénuszra!” Fekete Alice részben emiatt került a gépházba, mert ott az erkölcsök kevésbé számítottak, részben pedig azért, mert egy teherhajó szélesebbik oldalát sem tudta volna eltalálni egy sugárpisztollyal. De persze nem is ment volna sehová.
Fekete Alice szolgálatban volt, amikor a Lavinia Whateley kiszúrta a prédát; megérezte, hogy izgatott remegés fut végig a hajó fedélzetein. Furcsa érzés volt, egy rándulás, amit csak akkor lehetett megtapasztalni, amikor Vinnie üldözőbe vett valamit. És már mentek is, egyre gyorsulva száguldottak a gravitációs mező lejtőjén a Nap felé. A gépházban a rendszerint sötét képernyők – a kapitány akarta így, mert úgy tartotta, hogy a felmosórongyoknak, a matrózoknak és a kazánfűtőknek nem kell tudniuk, hogy hol vannak, és mit csinálnak – hirtelen kivilágosodtak, és életre keltek.
Mindenki felnézett, és Feszítővas felkiáltott:
– Ott! Ott van!
Jól mondta: a folt, ami lehetett volna egy elkent olajcsepp is, elmozdult, amikor Vinnie fordulózott, aztán egyre nagyobbnak és részletesebbnek látszott, mígnem kiderült róla, hogy egy nagy, lomha teherhajó, ami semmilyen tekintetben nem érhet fel a Lavinia Whateleyvel Könnyű préda. Könnyű zsákmány.
Éppen ideje volt – gondolta Fekete Alice. Az e-balladákkal és a dajkamesékkel ellentétben a kalózok élete nem a kincsek számolgatásáról és a legyezős rabszolgákról szólt. Különösen nem, amikor a zsákmány háromnegyede a boojumé lett, hogy egészséges és boldog maradjon. Ezzel senki sem vitatkozott. Mindenki hallotta, hogy mi történt a Marie Curie-vel.
A kapitány hangja optikai kábelen érkezett – ezeket a Lavinia Whateley idegszálai mellé vezették be –, és olyan tisztán, recsegésektől mentesen szólt, mintha a nő ott állt volna Fekete Alice mellett.
– Mindenki a harcálláspontokra! – parancsolta Dal kapitány, és a személyzet tagjai gondolkodás nélkül rohantak. Már kétszer megkerülték a Napot azóta, hogy Dal kapitány áthúzatta a hajótesten James Bradyt, de még senki sem felejtette el a fickó dermesztő sikolyait, illetve azt a tébolyult tekintetét.
Fekete Alice bekapcsolta a konzolját, és a képernyőre meredt. A teherhajó neve – Josephine Baker – aranyló betűkkel szerepelt a fekete taton, míg a hajótestből kimeredő árbocok egyikén egy vénuszi űrkikötő drótokkal kimerevített zászlója díszelgett. Egy acélhajó lebegett ott, nem egy boojum, és a látszat szerint semmi sem akadályozta a szabad mozgásban. Fekete Alice pillanatokig azt hitte, hogy a teherhajó mindjárt elmenekül.
Nem így történt. A Josephine Baker megfordult, és a fedélzeti ágyúi célra álltak.
Fekete Alice nem érzékelt mozgást, sem gyorsulást, az érzékszervei nem zavarodtak meg. Nem hallott pukkanást, sem az elmozduló levegő suhogását. A képernyője elsötétedett egy pillanatra, és mire kitisztult, Vinnie már új pozícióba siklott: a Josephine Baker mögött és felett lebegett, és mialatt lassan előre mozgott, a hasával szétzúzta a zászlót tartó, magas rudat.
Fekete Alice meghallotta a csikorgást, és érzékelte a remegést. Éppen csak megkapaszkodott a konzoljában, amikor a Lavinia Whateley átölelte a teherhajót. A hatalmas csápok ezúttal nem gyengéden görbültek és hajlottak egymás felé.
Fekete Alice a szeme sarkából látta, hogy Püspök – valójában fedélzeti káplánként szolgált a Lavinia Whateleyn – keresztet vet, aztán meghallotta, hogy a lelkész azt mormolja, amit ezekben a helyzetekben szokott: „Ave, Grandaevissimi, morituri vos salutant.” Püspöknek nem akadt tennivalója a támadások alatt, és utánuk sem kellett sok mindent csinálnia. Dal kapitány nem bánta, ha valaki mások lelkével törődött, mindaddig, amíg az illető egy percet sem rabolt el az idejéből.
A hangszórók ismét megszólaltak: a kapitány kurta parancsokat osztogatva kijelölte, hogy melyik átszálló csapat a hajó melyik részén várakozzon. A gépteremben szolgálatot teljesítőknek nem kellett mást tenniük, mint hogy figyelik a Lavinia Whateley külsejét, és felkészülnek az átszállók visszaverésére, feltéve persze, hogy a teherhajó személyzetének van bátorsága egy efféle támadáshoz. A többit nyugodtan rábízhatták Vinnie-re, bár őt egy idő után le kellett állítani, hogy ne zabálja fel a prédát addig, amíg az emberek nem hordták ki belőle az értékes tárgyakat. Ezt a kényes feladatot csakis a főgépészekre szokták rábízni, de Fekete Alice éberen figyelt, mert ugyan nem számított arra, hogy valaha kap egy lehetőséget, úgy gondolta, hogy képes lenne elvégezni.
Erről a titkos vágyáról sosem beszélt senkinek. De átkozottul nagy dolog lett volna számára, ha ő is azok közé tartozott volna, akikre hallgat egy boojum…
A szektorának üres képernyőire fordította a figyelmét, és igyekezett nem törődni azokkal a monitorokkal, amelyeken az összecsapás képsorai látszottak. Püspök odaballagott a fegyverszekrényhez, és a biztonság kedvéért magához vette az oldalfegyverét. Ezt később mindenképpen meg kellett volna tennie, mivel a közönséges gépészekre várt a feladat, hogy átmenjenek az elfoglalt hajókra, és számba vegyék a hasznosítható tárgyakat.
Az elfoglalt hajók személyzete néha elrejtőzött. És megesett, hogy lelőtték az óvatlan kalózokat.
A gépteremből sehogyan sem lehetett megállapítani, hogy hogyan állt a csata. Wasabi, mint mindig, most is kirakott egy stopperórát a másodlagos képernyők egyikére, amire mindenki oda-odapillantott. A tizenöt perces akció azt jelentette, hogy az átszálló osztagok nem futottak bele semmiféle gonosz meglepetésbe Fekete Alice egyszer találkozott egy emberrel, aki a Margaret Meaden szolgált, amikor az összeakaszkodott egy teherhajóval. Mint kiderült, az utóbbi egy teljes századnyi flottagyalogost szállított valamelyik gázóriás holdjaihoz. A harmincperces akció még normálisnak szállított. Még a negyvenöt perces is. Egy óra elteltével az emberek kezdték ellenőrizni az oldalfegyverüket. A leghosszabb csata, amiben Fekete Alice személyesen részt vett, hat órán, negyvenhárom percen és ötvenkét másodpercen át tartott. A Lavinia Whateley akkor dolgozott utoljára társsal. A Henry Ford kapitánya felrúgta a megállapodást, és Vinnie parancsnokának ennyi elég volt. Dal kapitány azóta is a hídján őrizte Edwards kapitány fejét egy üvegedényben, Vinnie pedig azóta is magán viselte az ocsmány sebhelyeket ott, ahol a Henry Ford megharapta.
Az óra ezúttal ötven perc, tizenhárom másodpercnél állt meg. A Josephine Baker hajózói megadták magukat.
Püspök rácsapott Fekete Alice karjára.
– Velem jössz! – parancsolta a férfi, és Alice nem vitatkozott. Püspök csak hat héttel szolgált régebb óta, mint ő, de ugyanolyan kemény volt, mint amilyen ájtatos, és ostobának sem nevezhette senki. Fekete Alice ellenőrizte a derekán viselt Velcrót, és követte a káplánt a létrán. Menet közben többször is átnyúlt a fokok között, és megsimogatta Vinnie válaszfalát, de a hajó nem törődött vele. Fekete Alice nem a kapitány volt, és nem tartozott a négy főgépész közé sem.
Mialatt ő és Püspök magukra vették az űrruhát – megtörtént már, hogy egy megállított gép utasai inkább kirobbantották a hajójuk oldalát, semmint hagyták, hogy elfogják őket –, a szállásmester átadta nekik a jelölőpisztolyt és a röntgen-letapogatókat, cserébe levette a retinamintájukat. A másik hajóban mindenféle értéktárgyak rejtőzhettek, amiket még azelőtt kellett kimenekíteni onnan, hogy Vinnie nekilátott az evésnek – utána már nem sok maradt volna belőlük.
A tengeri kalózok általában elsüllyesztették az elfogott hajókat. A boojumok sokkal alaposabb és hatékonyabb munkát végeztek.
Fekete Alice az övére akasztotta az eszközöket, és ellenőrizte Püspök űrruhájának csatjait.
Pillanatokkal később már a kötelekbe kapaszkodva siklottak a Lavinia Whateley hasa felől a feltépett légzsilip felé. A személyzet tagjai közül sokan nem szívesen nézegették a hajójuk ábrázatát, de Fekete Alice kimondottan szerette. Mindig is lenyűgözte az ezernyi, fényesre kopott fog, illetve az irdatlanul óriási száj felett villogó, hat zafírkék szem látványa.
Ösztönösen integetett, és amikor a szemek sorra pislantottak egyet, azzal hízelgett magának, hogy Vinnie kacsintott neki.
Követte Püspököt a préda belsejébe.
Ellenőrizték a belső levegőt, aztán levették a sisakjukat – értelmetlen lett volna pazarolniuk a saját levegőjüket, amire később még szükségük lehetett –, és Fekete Alice felfigyelt a szagra.
A Lavinia Whateley levegőjében az ózon és a szerecsendió szaga keveredett, és más hajókon sem szállongtak soha kellemes illatok, de ez… ez valami…
– Mit öltek meg ezek, és miért nem hajították ki az űrbe? – zihálta Püspök.
Fekete Alice nyelt egyet, hogy elfojtsa a hányingerét, és azt felelte:
– Húszat teszek egy ellen, hogy mi leszünk azok a szerencsés balfékek, akik megtalálják.
– Biztos ellen nem fogadok – morogta Püspök.
Együttes erővel feszítették fel az ajtókat.
Kétszer is rátaláltak a személyzet halott tagjaira, aztán rábukkantak néhány eleven teremtményre.
– Gillyk – mormolta Fekete Alice.
– Ez akkor sem szolgál magyarázattal erre a bűzre – felelte Püspök, és a gillykhez fordulva folytatta: – Figyeljetek, elmondom, miből választhattok! Vagy leteszitek a hűségesküt, és csatlakoztok hozzánk, vagy a hajónk felzabál titeket. Nekünk teljesen mindegy.
A gillyk pislogtak néhányat azzal a nedvesen csillogó, hatalmas szemükkel, ujj-jeleket mutogattak egymásnak, majd nagyokat bólogattak.
Püspök a válaszfalra csapott egy jeladót, és ismét odaszólt a foglyoknak:
– Nemsokára idejön értetek valaki. Ha eltűntök innen, azt úgy vesszük, hogy meggondoltátok magatokat.
A gillyk megrázták a fejüket, és az oldalfalnál lekuporodtak a padlóra, hogy ott várakozzanak.
Püspök megjelölte a már átvizsgált rekeszeket – zöld jelet kaptak az üresek, lilát azok, amelyek hasznavehető tárgyakat tartalmaztak, és vöröset minden, amit nem lehetett eladni, de amit Vinnie szívesen megevett. Fekete Alice a hajótest feltérképezésével foglalkozott. Az acélhajó újra meg újra elágazó, kanyargós folyosóinak útvesztőjét nem egykönnyen lehetett átlátni. Alice örült, hogy közönséges krétával is megjelölte a falakat, mert érezte, hogy a térkép nem igazán pontos, ám nem tudott rájönni, hogy hol rontotta el. De persze így is a rendelkezésükre állt egy hazavezető rádiójel, és végszükség esetén Vinnie kirághatta őket.
Fekete Alice szerette a hajóját.
Éppen arra gondolt, hogy a kalózélet nem is olyan rossz, és biztosan ezer körrel jobb annál, mint napkövet bányászni a Vénuszon, amikor rátalált egy lezárt raktérre.
– Hé, Püspök! – szólt bele az adóvevőjébe, és mialatt a férfi megfordult, hogy fedezze őt, elővette a pisztolyát, és szétlőtte a zárat.
Az ajtó feltárult, és Fekete Alice ezüstösen csillogó hengereket látott maga előtt. A magasságuk nem érte el az egy métert, az átmérőjük a felet. A burkolatuk sima és jellegtelen volt, leszámítva egy tenyérnyi panelt a közepük táján, amelybe különféle csatlakozó aljzatok mélyedtek. Itt a bűz sokkal erősebben, sokkal áthatóbban terjengett, mint a hajó más részeiben.
– A francba! – szitkozódott Fekete Alice.
A gyakorlatiasabb gondolkodású Püspök rátapasztott egy narancssárga figyelmeztető jelzőt a falra, az ajtó mellé, és csak annyit mondott:
– A kapitánynak ezt látnia kell.
– Aha – helyeselt Fekete Alice, és valamiért megborzongott. – Gyere, menjünk tovább!
De aztán természetesen ő és Püspök bekerültek az egyik szállító osztagba is, és a kapitány nem hagyta meg a tartályokat Vinnie-nek.
Ami Fekete Alice-nek tökéletesen megfelelt. Ő sem akarta, hogy a Lavinia Whateley felzabálja azokat a dolgokat, de miért kellett áthordani őket a boojumra?
Ezt halkan elmondta Püspöknek is, és mert szörnyű gondolata támadt, megkérdezte:
– A kapitány tudja, hogy mik ezek, ugye?
– Ő a kapitány – dünnyögte Püspök.
– Igen, persze… nem vitatkozni akarok, ember, de ha nem tudja… – hadarta sietve Fekete Alice, aztán még halkabban hozzátette: – Mi lesz, ha valaki kinyitja az egyiket?
Püspök elgyötörtén nézett rá, és a fejét rázva felelt:
– Senki sem fog kinyitni semmit. De ha annyira aggódsz, menj, és beszélj a kapitánnyal!
A fickó ezzel kicsapta az asztalra a legértékesebb ütőlapját, de Fekete Alice azonnal rádobta a magáért azzal, hogy megkérdezte:
– Velem jössz?
Püspök megakadt. Csak bámulta Alice-t, aztán mordult egyet, és lehúzta mindkét kesztyűjét.
– Bassza meg… – morogta rosszkedvűen – azt hiszem, meg kell tennünk…
A személyzet azon tagjai számára, akik közvetlenül részt vettek a támadásban, és átszálltak a teherhajó fedélzetére, az ünneplés már megkezdődött. Püspök és Fekete Alice rövid keresgélés után a fürdőkabinban találtak rá a kapitányra, ahol a flotta gyalogosai lopott bort ittak letört nyakú palackokból. A Lavinia Whateley leglaposabb belső felületeire ragasztott gravitációs lemezekre legalább annyi bor került, mint a katonák gyomrába, de Fekete Alice gyanította, hogy bőven van még ital ott, ahonnan ez jött. És úgy gondolta, hogy minél hamarabb berúgnak, annál kevesebb ideig lesznek részegek.
Maga a kapitánynő meztelenül feküdt a padlóból kinőtt, hatalmas fürdőkádjában. Nyakig merült a rózsaszínűre festett, gőzölgő vízbe, és erős illatot árasztó ásványgolyók sisteregtek körülötte. Fekete Alice döbbenten meresztette a szemét; hét éve nem látott fürdőkádat. De néha még álmodott róla.
– Kapitány! – szólalt meg, mert tudta, hogy Püspök nem fog mondani semmit. – Azt gondoljuk, hogy veszedelmes rakományt találtunk a teherhajón.
Dal kapitány felvonta a jobb szemöldökét, és megkérdezte:
– És azt hiszitek, édesem, hogy még nem tudok róla?
Ó, a fenébe… De Fekete Alice összeszedte magát, és határozottan felelt:
– Úgy gondoltuk, hogy biztosra kell mennünk.
A kapitány kiemelte hosszú lábát a vízből, és lerúgott a kád széléről két csókolózó kalózt. Végiggurultak a padlón, és kapálózva küzdöttek, hogy melyikük kerüljön felülre, de közben továbbra is szenvedélyesen csókolóztak.
– Szóval, szerettél volna biztosra menni – mondta a kapitány, és sötét szemét egy pillanatra sem vette le Fekete Alice verejtékes arcáról. – Nos, rendben. Mondjátok el! Aztán megtudjátok azt, amit én tudok, és akkor biztosak lesztek a dolgotokban.
Püspök halk morgást hallatott, amit nem volt nehéz értelmezni: „én előre megmondtam.” Pontosan úgy, ahogyan annak idején, amikor ő és Dal kapitány esküt tettek egymásnak, aztán végighúzta az ujját a borotvapengén, és a Lavinia Whateley fedélzetére csöpögtette a vérét, hogy a hajó ismerje őt, Fekete Alice – átvitt értelemben – vett egy mély lélegzetet, és ugrott.
– Azokban a tartályokban agyak vannak – mondta. – Emberi agyak. Lopott áru. Feketepiaci. A fungik…
– A mi-gók – suttogta Püspök, és a kapitánynő hihetetlenül fehér és erős fogait kivillantva rávigyorgott. A káplán alázatosan behúzta a nyakát, de nem hátrált meg, amiért Fekete Alice nevetséges és érthetetlen módon hálás volt neki.
– Mi-gók – mondta halkan Fekete Alice. Mi-gók, fungik, nem mindegy? A mi-gók a Naprendszer peremvidékéről jöttek, az Öpik-Oort felhő fekete, fagyos sziklatömbjeiről. A boojumokhoz hasonlóan tudtak utazni a bolygók között. – Gyűjtik az emberi agyakat – folytatta Alice –, el lehet adni őket a feketepiacon. Senki sem tudja, hogy mire használják őket. Természetesen illegális az egész. De azok… élnek a tartályokban. És valószínűleg rég megőrültek.
Ennyi volt az egész. Fekete Alice ennyit tudott kipréselni magából. Elakadt a hangja, és emlékeztetnie kellett magát, hogy csukja be a száját.
– Én is valami ilyesmit hallottam – mormolta a kapitány, és a jobb keze ujjaival tétován kavargatta a gőzölgő vizet. Kényelmesen elnyújtózott a kádjában. Valaki odatartott neki egy pohár bort, a pára apró cseppek formájában csapódott le a pohár külső felszínén. A kapitánynő nem ivott törött plasztikpalackokból. – A mi-gók fizetni fognak ezért a szállítmányért, nem igaz? – kérdezte aztán, és talányos pillantást vetett Fekete Alice-re. – Ritka ásványokat bányásznak szerte az egész rendszerben. Állítólag rendkívül gazdagok.
– Igen, kapitány – bökte ki Püspök, amikor egyértelmű lett, hogy Fekete Alice nem képes megszólalni.
– Helyes – válaszolta a kapitány.
Fekete Alice megérezte, hogy a lába alatt megremeg a fedélzet. Távoli, fojtott csikordulások jelezték, hogy Vinnie elkezdett enni. Több sorban elhelyezkedő, kemény fogai rövid úton elbántak a Josephine Baker acélbőrével. Fekete Alice látta, hogy két gilly – az a kettő, akiket ők találtak meg? Sosem tudta megkülönböztetni őket, hacsak nem voltak sebhelyeik – összerándul, és nekifeszül a láncának.
– Hát, akkor valószínűleg nekünk is ugyanúgy hajlandóak fizetni, mint bárki másnak, nem gondoljátok? – fűzte hozzá a kapitánynő.
Fekete Alice tudta, hogy nem kéne folyton a tartályokra gondolnia. A kapitány szava törvény volt. De nem tehetett róla; valahogy úgy volt vele, mint amikor az ember folyton megkapargat egy fájó és viszkető forradást. Odalent rejtőztek, a hármas raktérben, ahol még a szimatok sem találhattak rájuk. Rendezett sorokban álltak, hideg felületükön vízcseppek gyöngyöztek, és szag áradt belőlük, mintha élőlények lettek volna.
És Alice mégis egyfolytában róluk töprengett. Vajon üresek? És ha vannak bennük agyak, emberi agyak, akkor maradt még bennük némi értelem, vagy már elborultak?
A gondolat az őrületbe kergette, míg végül, a Josephine Baker elfogása utáni negyedik pihenőidejében úgy döntött, hogy utánajár a dolognak, ha beledöglik is.
– Hülyeséget csinálsz, Alice! – mormolta magának, mialatt lefelé ereszkedett a függőleges aknában, és a hajába font gyöngyök össze-összecsendültek a fülbevalóival. – Hülye vagy! Hülye, hülye, hülye!
Vinnie biolumineszcens fényt adott neki, folyamatosan megvilágította az útját, mit sem törődve azzal, hogy megbolondult-e vagy sem.
A fő raktérben Félkezű Sally teljesített szolgálatot. Odabiccentett Fekete Alice-nek, aki ugyanígy viszonozta a köszöntést. Fekete Alice gyakran megfordult itt, vagy a gépházból, vagy más részlegektől küldték le valamiért. Mindenki megbízott benne, mert nem szívott hasist, és nem csalt a kártyában.
Hamarosan már a kisebb rakterekben járt, és nem igazán akarta ezt csinálni, de itt volt, és a hármas raktérből áradó bűztől émelyegni kezdett, és alighanem hagyta volna az egészet a francba, ha tudta volna, hogy hogyan verje ki a fejéből.
Kinyitotta a hármas raktér ajtaját, és a bűz szinte mellbe vágta.
A fémből készült tartályok a látszat szerint légmentesen zártak. A tartalmuk szaga elméletileg nem szökhetett ki belőlük. Azonban tagadhatatlanul átjárta a levegőt, és olyan förtelmes volt, hogy Fekete Alice megbánta, hogy nem hozott magával légzőmaszkot.
Csakhogy az felébreszthette volna valakiben a gyanakvást. Vagyis, minden érdekelt számára az volt a legjobb, hogy nem tette meg, de ó, istenek és kishalak, ez a bűz… A száján keresztül lélegzett, de ettől sem javult sokat a helyzet. A nyelvén érezte az ízt, a bűz átitatta a levegőt, belopózott az orrába, és mintha ragacsos réteggel vonta volna be a tüdejét és a testüregeit.
Amilyen halkan csak lehetett, besurrant a raktérbe. A Lavinia Whateley kötelességtudóan kivilágította neki a termet. Nem a boojum biolumineszcens fénye derengett itt, hanem felgyúltak a mennyezeti lámpák, amelyek a természetes napfényhez hasonló megvilágítást biztosítottak. Ezeket azért szerelték be ide, mert a hajó néha növényeket és állatokat is szállított.
Fekete Alice bement a tartályok közé, amelyek a derekáig sem értek fel.
Csak átsétálsz közöttük – figyelmeztette magát gondolatban, de rögtön ezután kinyújtotta a kezét, és tétova mozdulattal megérintette a hozzá legközelebb állót. A raktérben olyan száraz volt a levegő, hogy nem csapódott ki pára a fémfelületeken – a támadások közötti, gyakran hetekig tartó időszakokban az egész hajón bőrrepesztő szárazság uralkodott –, de a henger hideg volt. Fekete Alice valahogy koszosnak érezte az ujja alatt a burkolatot, olajosnak és mocskosnak, mintha gépzsírba nyúlt volna. Visszahúzta a kezét, és továbbsétált.
Nem látta értelmét, hogy kinyissa valamelyiket – és a gondolat nyomán rádöbbent, hogy ki akarja nyitni az egyiket. Biztosra vette, hogy megvan a módja, hogy a hengereken van valahol egy rejtett kapcsoló vagy számbillentyűzet. És mert ő végső soron mérnök, egy kisebb műszaki probléma aligha győzheti le…
A harmadik sorban megállt, és bár már szédelgett a bűztől, szemügyre vette az egyik tartályt.
A megoldás teljesen egyszerűnek bizonyult. A henger felső lapjának peremén három-három, ujjbegy méretű mélyedés sorakozott egymással szemben. Fekete Alice rájuk tette az ujjait, és erősen megnyomta lefelé a fedelet; amitől az ujjai eltorzultak, és betöltötték a mélyedéseket.
A fedél halk szisszenés kíséretében felpattant. Különös módon a bűz nem lett még erősebb, aminek Fekete Alice szívből örült. Előrehajolt, és belenézett a tartályba, amit a fentről érkező fény kiválóan bevilágított. Valamilyen gél vagy sűrű folyadék töltötte meg, aminek a felszínén áttetsző membrán terült el.
Fekete Alice azonnal látta, hogy a henger nem üres. És esküdni mert volna, hogy amikor a fény az odabent lebegő szövetcsomó szürke felszínére vetült, a szánalomra méltó, testetlen lény rándult egyet.
Idegesen kapkodva lezárta a tartályt, majdnem odacsípte az ujját, amikor lecsapta a fedelet.
– Sajnálom… – suttogta, jóllehet a lény biztosan nem hallhatta őt. – Bocsánat, bocsánat, bocsánat! – hadarta rémülten, aztán megpördült és elrohant. A kijáratnál nekifutott a keretnek, és kapott egy kemény ütést a csípőjére, de nem törődött vele. Kiugrott a hármas raktárból, és az öklével rávágott a gombra, hogy bezárja az ajtót. Aztán odébb tántorgott, térdre roskadt, és addig hányt, amíg fekete foltok ugráltak a szeme előtt, és csak a saját epéje szagát és ízét érezte.
Nem takarított össze maga után. Tudta, hogy Vinnie abszorbeálja majd mindazt, ami kijött a gyomrából, ahogyan abszorbeálta, és hasznosította vagy kiürítette a személyzet minden salakját és hulladékát. Minden ízében remegve feltápászkodott, és elindult, hogy kimásszon az egymás alá épített rakterekből.
Az egyes raktérbe érve meg kellett állnia. A vállával nekitámaszkodott Vinnie bársonyos, puha bőrének, és a száját tágra nyitva zihált. És tudta ugyan, hogy Vinnie nem fog hallgatni rá, mert ő nem kapitány, nem főgépész, és nem fontos személyiség, de meg kellett próbálnia.
– Vinnie, vizet… légy szíves! – károgta elhaló hangon.
És senki sem lepődhetett volna meg jobban nála, amikor közvetlenül előtte Vinnie kinövesztett a bőréből egy apró mosdót, amibe aztán jéghideg víz csörgött vékonyka sugárban.
Fekete Alice most már tudta. És semmit sem kezdhetett vele. Nem ő volt a kapitány, és ha többet mondott volna annál, amit eddig mondott, az emberek furcsán néztek volna rá. És valószínűleg meggyanúsították volna azzal, hogy zendülést szít. Márpedig a legkevésbé sem hiányzott neki az, hogy még jobban magára vonja Dal kapitány figyelmét, és főleg nem efféle szóbeszédekkel. Így aztán lehajtotta a fejét, végezte a munkáját, és senkivel sem beszélt a rémálmairól.
Mert igen, rémálmok gyötörték. Amikor alvás közben felriadt, a teste hol hideg verejtékben úszott, hol forróban, és annyiban, hogy sejtése szerint megtöltötte volna a kapitány óriási fürdőkádját.
Ezt még el tudta viselni. Csakhogy a következő tíz-tizenkét szolgálata alatt az a benyomása támadt, hogy valami más baj van. Ez sokkal jobban megijesztette, mert érezte, hogy a Lavinia Whateleyvel van baj.
Az első jel az volt, hogy a főgépészek egyre aggodalmasabbnak tűntek, és mind többször látszottak tanácstalannak. Aztán maga Fekete Alice is kezdte érezni azt, hogy Vinnie… nem, nem tudott rá szót, mert még sosem tapasztalt ehhez foghatót. Szíve szerint azt mondta volna, hogy a boojum csökönyös, de ez nem lehetett igaz. Nem létezett, hogy igaz legyen. Ám egyre biztosabban tudta, hogy Vinnie valahogy kevésbé engedelmes, és némi késéssel hajtja végre a kapitány parancsait. Ha ember lett volna, Alice azt mondta volna rá, hogy szándékosan bosszantja a kapitányt.
És egy boojumot nem lehet áthúzni a hajótesten azért, mert késve engedelmeskedik.
Aztán, mert olyan éberen figyelt, hogy belefájdult a feje, Fekete Alice valami mást is észrevett. Dal kapitány a gázóriások – a Jupiter, a Szaturnusz és a Neptunusz – orbitális pályáin cirkáltatta a hajót, de befelé tartva sosem ment el az aszteroidaövezetig, kifelé tartva pedig az Uránuszig. Hogy miért, azt senki sem tudta azok közül, akikkel Fekete Alice beszélt, de ő és Püspök gyanították, hogy azért, mert a kapitány beszélni akar a mi-gókkal anélkül, hogy a közelébe menne annak az undok szikladarabnak, amit ők a bolygójuknak neveznek. Fekete Alice azt is észrevette, hogy Vinnie kevésbé csökönyös, kevésbé boldogtalan, amikor kifelé száguld, és annál makacsabb, minél közelebb jut az aszteroidaövezethez.
Mindenki máshoz hasonlóan ő is tudta, hogy Vinnie az Uránusz felett született.
– Szeretnél hazamenni, Vinnie? – kérdezte egyszer, egy éjszakai szolgálat idején, amikor senki sem hallhatta, hogy a hajóhoz beszél. – Ez a baj?
Rátapasztotta a tenyerét a falra, és bár valószínűleg csak képzelte, érezni vélte, hogy szelíd hullám szalad végig a boojum óriási oldalán.
Fekete Alice sejtette, milyen keveset tud, és eszébe sem jutott, hogy megossza az elméletét a főgépészekkel. Ők minden bizonnyal tisztában voltak azzal, hogy mi a baj, és pontosan tudták, mit kell tenniük annak érdekében, hogy a Lavinia Whateley ne omoljon össze úgy, ahogyan a Marie Curie összeomlott. Erről a történetről az emberek keveset beszéltek, általában csak suttogva emlegették a függőágyakban fekve, takarodó után.
A Marie Curie felfalta a saját személyzetét.
Így aztán, amikor négy szolgálattal később Wasabi azt mondta: „Fekete Alice, van egy munka a számodra”, Fekete Alice annyit felelt hadarva: „Igenuram!”, és remélte, hogy valami olyat kell csinálnia, amitől a Lavinia Whateley ismét boldog lesz.
Wasabi közölte vele, hogy odakint kell dolgoznia, alkatrészcsere és javítás vár rá. Hozzátette, hogy azért őt küldi, mert megbízható, okos, és tudja tartani a száját, és alighanem eljött az idő, hogy nagyobb felelősséggel járó beosztást kapjon. Miután befejezte az eligazítást, Fekete Alice először azért izgult, mert mindez azt jelentette, hogy a kapitányt talán emlékeztetni fogják az ő létezésére, aztán meg azért idegeskedett, mert rájött, hogy ez valószínűleg máris megtörtént.
Átvette a szerszámokat Wasabitól, meghallgatta az utasításokat, megnézte a tervrajzokat, és rögzítette az adatokat az emlékezetében, valamint az implantátumaiban. A feladat nehéznek ígérkezett, egy idegközpontot kellett helyrehozni. Fekete Alice összecsatolt már jó néhány kábelköteget, de ez a munka annál bonyolultabbnak tűnt. Ráadásul merev, nyomástartó kesztyűben kellett csinálnia.
A szíve hevesen kalapált, amikor lezárta a sisakját, és nem azért, mert a hajótesten kívül kellett dolgoznia. Biztosan érezte, hogy esélyt kapott. Lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy egy lépéssel közelebb kerüljön a főgépészi státuszhoz.
Talán mégiscsak sikerült lenyűgöznie a kapitányt azzal, hogy mindig, minden körülmények között engedelmeskedett és hallgatott.
Átment a zsilipen, magára csatolta a biztonsági hámot, és kilépett a Lavinia Whateley bőrére.
Nem láthatta azt a kékeszöld színezetet, ami olyannyira hasonlított az örökös felhőtakaró alatt rejtőző, vénuszi tengerek árnyalatához. Túl messze jártak a Naptól – csak egy sárga pöttynek látszott, és csak akkor lehetett felfedezni, ha az ember tudta, hogy hol keresse. Alice legnagyobb sajnálatára teljesen feketének látta Vinnie bőrét. Viszont, miután bezáródott a külső zsilipajtó, a boojum saját – élénkzöld, vörös és világoskék árnyalatokban játszó – fénye felderengett a fenséges szárnyakon és a hatalmasan ívelő test gerincén. Vinnie minden bizonnyal észrevette, hogy egy emberi lény lépked óvatosan az oldalán, karmos talpú csizmában. A fémtüskék nem árthattak Vinnie-nek, ahhoz egy kisebb üstökös kellett volna, de a szúrásokat minden bizonnyal megérezte.
Fekete Alice a boojum egyik idegközpontjának megjavítását kapta feladatul. A hajónak nem volt semmi olyanja, amit egy ember vagy egy gilly agynak tartott volna. Kisebb-nagyobb központok és szálak hálózták be az egész testét. Máskülönben túlságosan lassú lett volna. Fekete Alice hallott arról, hogy a boojumok elméletileg még így sem lehetnének ennyire okosak, legfeljebb be lehetne tanítani őket, mint a földi majmokat.
Amitől átkozottul kísértetiesnek érződött az, hogy mialatt felfelé ballagott Vinnie oldalán, és mindvégig beszélt hozzá, megesküdött volna, hogy a boojum reagált a mondataira. Nem csupán megvilágította az útját folyton mozgó biolumineszcens fény foltjaival, de a tetejébe felé hajlította néhány csápját, mintha a nyakát nyújtogatta volna, hogy vessen rá egy-egy pillantást.
Fekete Alice óvatosan megkerült egy szemet. Gyanította, hogy a csizmája fémkarmai nem tettek volna kárt benne, de udvariatlanságnak érezte, hogy csak úgy átgázoljon valakinek a szemgolyóján. Röviddel ezután az jutott eszébe, hogy talán nem azért osztották rá ezt a feladatot, mert előléptetés vár rá, hanem azért, mert feláldozható.
Éppen rájött, hogy emiatt most feleslegesen aggódik, és szemét forgatva elvetette a gondolatot, amikor felért egy kisebb domb tetejére, és meglátta a célját. És ebben a pillanatban a hajó összes fénye kihunyt.
Fekete Alice a nyelvével aktiválta az adóvevőjét, és megszólalt:
– Wasabi?
– Veszlek, Alice – felelte a férfi. – Csak csináld tovább!
– Igenuram! – kurjantotta Fekete Alice.
Ugyanakkor úgy érezte, hogy a csizmája karmai a megszokottnál kicsivel hosszabb ideig ragadnak bele Vinnie bőrébe. És legalább tizenöt másodperc telt el, mire sikerült vennie néhány mély lélegzetet, és folytatta az útját felfelé Vinnie oldalán.
Fekete Alice-nek fogalma sem volt arról, hogy hogyan néz ki egy gyulladás a boojumoknál, de gyanította, hogy valami ilyesmit lát. A javítandó készülék körül a bőr felhorzsolódott és felduzzadt. Alice óvatosan lépkedett, meg-megrándult ijedtében, és újra meg újra bocsánatkérést motyogott. És minden egyes lépésénél a közeli csápok egy kicsivel közelebb hajlottak hozzá.
Leguggolt a láda mellé, és szemügyre vette a csatolásokat. A konzol körülbelül három méter hosszú, négy méter széles és fél méter magas volt, és kapcsok rögzítették Vinnie bőréhez. Úgy tűnt, még mindig működött, de valami – talán egy, az űrben repülő kődarab – szépen behorpasztotta a burkolatát.
Fekete Alice óvatosan rátette a kezét. Megkereste a szervizpanelt, és kipattintotta – az apró műszerfalon több vörös jelzőlámpa világított, mint zöld. Csettintett egyet a nyelvével, majd sorban előhúzogatta a zsinórral ellátott szerszámokat a tartózsebükből, és elrendezte őket, hogy körülötte lebegjenek úgy, hogy mindegyiket kényelmesen elérhesse.
Természetesen semmit sem hallott, de érezte, hogy a talpa alatt hirtelen megremeg a bőr. Gyorsan körülnézett, és azt látta, hogy Vinnie az egyik tapogatójával ráütött a saját oldalára – a vaskos nyúlvány tőle alig öt-hat méterre csapódott be. Aztán az egész óriási test megrázkódott, és hatalmas félholddá görbült, pontosan úgy, ahogyan akkor tette, amikor a Henry Ford kiharapott belőle egy darabot. A következő pillanatban a berendezés műszerfalán az összes jelzőlámpa életre kelt, és vörösen villogott.
Fekete Alice a nyelvével kikapcsolta a mikrofonját, hogy Wasabi ne hallhassa őt. A bal kezével megérintette a sebes bőrt, a jobbját a konzol behorpadt burkolatára tette, és megszólalt:
– Vinnie… fájdalmat okoz ez a valami?
Nem igazán számított arra, hogy Vinnie válaszolni fog neki. De az egyértelműnek tűnt, hogy a boojumot fájdalmak gyötrik. És azt a horpadást talán nem is repülő törmelék okozta. Talán… Fekete Alice felegyenesedett, körülnézett, és valahogy bizonyosnak érezte, hogy a jókora doboz nem véletlenül került olyan helyre, ahol Vinnie… nem érhette el.
– Szóval, mit csinál? – kérdezte suttogva. – Miért kell megjavítanom valamit, ami ilyen rohadt nagy kínokat okoz? – Ismét leguggolt, és megint szemügyre vette a készülék műszerfalát.
Fekete Alice javarészben egyedül tanulta meg mindazt, amit a gépészetről tudott. Az implantátumait használtan vette a feketepiacon, a beültetéseket egy gilly végezte a Gondviselés Állomáson. A szakszavakat Dülledtszemű Kimtől tanulta el, aki aztán elesett a V. I. Uljanov nevű hajóval vívott, ostoba kis összecsapásban, de elsősorban az ösztöneire támaszkodott, azokra a dolgokra, amiket egyszerűen csak tudott, anélkül, hogy képes lett volna megnevezni és leírni őket. Így aztán végignézett a Vinnie hátához erősített ládán, a vörös és a sárga jelzőlámpákon, majd a nyelvével bekapcsolta a mikrofonját, és megszólalt:
– Wasabi, ez a dolog nem néz ki túl jól…
– Hogy érted azt, hogy nem néz ki túl jól? – érdeklődött Wasabi, aki a hangja alapján másfelé figyelt, ami most ugyancsak kapóra jött.
Fekete Alice csettintett néhányat a nyelvével, és így folytatta:
– Azt hiszem, hogy ez a központ be van gyulladva. Megtehetjük, hogy kiemeljük innen ezt a dobozt, és átrakjuk máshová?
– Nem! – tiltakozott Wasabi.
– Pedig ez itt elég csúnya.
– Nézd, Alice, hacsak nem akarod, hogy mindannyian elszáguldjunk a Nagy Semmibe, ne húzd ki onnan azt a vezérlőt! Csak javítsd meg azt a vacakot, rendben?
– Igenuram! – vágta rá Fekete Alice, és keményen törte a fejét. Először is, ezek szerint Wasabi tudja, hogy mi folyik itt. Tudja, hogy mit csinál a doboz, és hogy amit csinál, az nem tetszik a Lavinia Whateleynek. Továbbá, akármi történik is, van valami köze a Nagy Semmihez, a csillagok közötti óriási, fagyos űrhöz. Vagyis: Vinnie nem haza akar menni. Hanem kifelé.
Ami logikusnak tűnt azok alapján, amit Fekete Alice a boojumokról tudott. A kicsinyeik a gázóriások őrjöngő atmoszférájában éltek, de azzal párhuzamosan, hogy egyre idősebbek lettek, mind feljebb és feljebb emelkedtek, míg végül elérték a gázburok határát. Ekkor – talán egy ösztön parancsára vagy a társaik hívásának engedelmeskedve, ezt senki sem tudta biztosan – megtanulták, hogy hogyan hagyják el a bolygójukat, és belevetették magukat a vákuumba, ahogyan a földi madarak is kirepültek a fészekből. De mi van, ha a boojumok számára a Naprendszer csupán egy újabb fészek, amit idővel elhagynak?
Fekete Alice tudta, hogy a boojumok mércéi szerint a Lavinia Whateley öregnek számít. Nem Dal kapitány volt az első parancsnoka, bár aki jót akart magának, nem ejtette ki a száján Smith kapitány nevét. Szóval, ha a boojumok életciklusának voltak másik szakaszai, Vinnie számára talán eljött az idő, hogy átlépjen a következőbe. Csakhogy a személyzete nem engedte el.
Jézus és a dermedt kishalak! – hüledezett magában Fekete Alice. – Lehet, hogy a Marie Curie ezért falta fel a személyzetét? Mert nem engedték el?
A szerszámaiért kapott, a zsinóroknál fogva közelebb rántotta őket, és az lett a vége, hogy oldalba vágta magát egy csavarkulccsal. És mialatt a szerszámokkal küzdött, Wasabi megkérdezte tőle:
– Alice, tudnál sietni egy kicsit? A kapitány azt mondja, hamarosan társaságot kapunk.
Társaságot? Fekete Alice nem kért bővebb magyarázatot. Mert amikor felkapta a fejét, meglátta a halvány csillagfényben kirajzolódó alakokat, és fagyos hullám söpört végig a hátán, mintha kilyukadt volna az űrruhája.
Több tucatnyian voltak. Vagy inkább több százan. Nagyjából akkorák lehettek, mint egy ember, de úgy néztek ki, mint a Vénusz pszeudocsótányai, azok a soklábú, merev szárnyú teremtmények, amik néha manapság is felbukkantak Fekete Alice rémálmaiban. A nyakukon hullámos felszínű, ovális fej billegett, de arcuk nem volt, és ahol a szájuknak kellett volna lennie, ott undorító csápok lengedeztek és vonaglottak.
És némelyikük ezüstszínű, csillogó hengert cipelt. Ezek pontosan úgy néztek ki, mint azok, amik Vinnie rakterében álltak.
Fekete Alice lekuporodott, és nem tudta, hogy látják-e őt, de azt igen, hogy ha látják is, nem törődnek vele.
A sötét alakok sorban átértek a hajótest görbületén túlra, és eltűntek a szeme elől. A felé a zsilip felé tartottak, amelyen keresztül elhagyta a fedélzetet. Talán egy kereskedelmi delegáció érkezett, hogy a teherhajóról kimentett rakományról tárgyaljon…
De Fekete Alice nem igazán hitte, hogy a mi-gók ekkora csapattal érkeznének azért, hogy különféle árukról alkudozzanak.
Meg akarta várni, hogy az utolsó is elhaladjon előtte, de egyre csak jöttek és jöttek. Wasabi nem válaszolt a hívásaira. Magára maradt, és fegyvertelen volt. Sietve begyűjtötte a szerszámait, és beletömte őket abba a zsebbe, amelyikbe éppen sikerült, függetlenül attól, hogy az eszköz oda való volt-e vagy sem. Nem sokat látott, mindenre sűrű köd borult. Eltartott néhány pillanatig, mire rájött, hogy az arclemeze bepárásodott, méghozzá azért, mert potyogtak a könnyei.
Adatkábel… hol a pokolban van az a rohadék adatkábel? Hamarosan megtalálta azt a két méter hosszú optikai kábelt, aminek mindkét végén a megfelelő dugók voltak. Az egyiket belenyomta egy kommunikációs aljzatba, a másikat a saját adóvevőjébe.
– Vinnie? – suttogta, amikor úgy gondolta, hogy létrejött az összeköttetés. – Vinnie, hallasz engem?
A lába alatti fényfolt villant egyet.
Istenek és kishalak! – gondolta döbbenten Fekete Alice. Aztán elővette a lézervágóját, és elkezdte felnyitni a Wasabi által vezérlőnek nevezett berendezés burkolatát. Valószínűnek vélte, hogy Wasabi már nem él. Wasabi, Püspök és… talán mégis élnek. De ha szerencséjük volt, meghaltak.
Mert Fekete Alice tudta, hogy ebben a helyzetben a szerencsésekre halál vár, a balszerencsésekre pedig egy-egy ezüstösen csillogó tartály…
Remélte, hogy Püspöknek szerencséje volt.
– Szeretnél kimenni, ugye? – kérdezte suttogva a Lavinia Whateleytől. – Elrepülni a Nagy Semmibe.
Sosem tudhatta biztosan, hogy Vinnie mennyit értett meg abból, amit az emberek mondtak neki, mindenesetre az alatta derengő fényfolt ismét villant egyet.
– És ez a dolog nem engedi, hogy megtedd – folytatta Fekete Alice nem kérdő, hanem kijelentő hangsúllyal.
Mostanra felhasította a burkolatot, és láthatta, hogy mit művel az alatta rejtőző készülék. A gonosz, rohadék ocsmányság. Vinnie megremegett, aztán a sisak hangszóróiból sistergéssel vegyes, torz visítások áradtak. Sikolyok. Emberi sikolyok.
– Tudom – mondta Fekete Alice –, egy-két perc múlva elkapnak. – A gyomra megrándult, mire gyorsan nyelt egyet, és tovább beszélt: – Leszedem rólad ezt a valamit. És amikor majd elmennek, te is mehetsz, rendben? És ne haragudj! Nagyon sajnálom. Nem tudtam, hogy megakadályozunk abban, hogy… – El kellett hallgatnia, máskülönben hányt volna. A fogát csikorgatva előkaparta a szerszámokat, amelyek ahhoz kellettek, hogy leszedje ezt a szörnyűséget Vinnie idegközpontjáról.
Ekkor újabb hang zendült a hangszóróiban. Nem emberi torokból származott, színtelen volt, zümmögéssel vegyes és visszataszító.
– Nem alkudozunk tolvajokkal – mondta az ismeretlen.
És az ezt követő sikoly… Fekete Alice még sosem hallotta sikítani Dal kapitányt. Összerezzent, és számolni kezdett, hogy lelassítsa a légzését. Ha valaki űrruhát viselt, a hányás volt a legkellemetlenebb, ami történhetett vele, míg a hiperventilálás a szoros másodiknak számított.
Az arclemez-kijelzője alacsony felbontású üzemmódba váltott, és kissé elállítódott, így minden írás- és képjel elmosódó árnyékot kapott. Ám azt a jelet, ami váratlanul felvillant a látómezője közepén, nem lehetett eltéveszteni – egy kérdőjel világított ott:
< ? >
– Vinnie? – kérdezte Alice.
Ismét sikolyok hallatszottak, és megint megjelent a kérdőjel:
< ? >
– Azt a bánatos, Vinnie… mindegy, ne törődj velük! – hadarta Fekete Alice. – Ők… khm… emberi agyakat gyűjtenek. Tartályokban tárolják őket. Olyanokban, mint amik a hármas raktérben vannak.
A boojum bőrén világító fényfolt villant egyet. Fekete Alice folytatta a munkát.
A szeme előtt új felirat jelent meg:
< alice >
Rövid szünet következett, aztán:
< ? >
– Ööö… igen – bökte ki Fekete Alice. – Azt hiszem, velem is azt fogják csinálni. Úgy láttam, rengeteg tartályt hoztak.
Vinnie a fényfoltjait villogtatta, majd hosszabb szünet következett, ami alatt Fekete Alice vezetékeket csatolt szét, kapcsokat bontott meg, és rögzítőcsavarokat hajtott ki. Hirtelen megint írás jelent meg az arclemezén:
< akar > < ? >
– Akar? Hogy akarom-e? – kérdezte Fekete Alice, és keserűen felnevetett. – Hát nem. Nagyon nem akarom, hogy egy agy legyek egy befőttesüvegben. De úgy tűnik, nincs sok választásom. Még ha átmegyek is üstökösbe, könnyen elkaphatnak. És ahogy hallom, elég dühösek ahhoz, hogy megtegyék.
Szétszedte az összes kapcsot a vezérlő szélei mentén. Egy taszítástól a terjedelmes doboz felemelkedett, és hamarosan beleveszett a sötétségbe. Fekete Alice idegesen várt, de aztán a burkolat alatti berendezés is megmozdult, és ekkor kiderült, hogy már csak vezetékek és optikai kábelek kötik össze Vinnie bőrével. Pár pillanattal később a boojum megint üzent:
< segít >
– Minden megteszek, amit csak tudok, Vinnie – felelte Fekete Alice kissé ingerülten.
A lába körül a fényfolt kettőt villant, és szeme előtt ismét megjelent a fénybetűs felirat:
< segít >
Egy ütemmel később pedig:
< alice >
– Hogy te szeretnél segíteni nekem? – kérdezte meglepetten Fekete Alice.
Minden korábbinál erősebb fény villant, és érkezett az új üzenet:
< segít alice >
– Ez igazán kedves tőled – válaszolta Fekete Alice –, de nem tudom, hogy mit tehetnél. Úgy tűnik, a mi-gók nem rád dühösek, és szeretném, ha ez így is maradna.
< megesz alice > – üzente a Lavinia Whateley.
Fekete Alice úgy meghökkent, hogy kis híján levágta az ujjait a lézernyalábbal.
– Ummm, Vinnie, azt hiszem… ez még mindig jobb lenne, mint… mint hogy egy agy legyek egy befőttesüvegben – dadogta zavartan, és magában hozzátette: „vagy hogy megfulladjak idekint, ha átmegyek üstökösbe, és a mi-gók nem jönnek utánam.”
A fényfolt kétszer megvillant, de Fekete Alice nem tudta, hogy mit vétett el. Még csak azt sem tudta, hogy mit jelent pontosan a „megesz alice” mondat.
< segít alice > – közölte megint a Lavinia Whateley.
Fekete Alice lehajolt, és leválasztotta a vezérlő utolsó vezetékeit a boojum idegrendszerérői, mire új felirat derengett fel az arclemezén:
< megment alice >
– Azzal, hogy megeszel? Nézd, én tudom, hogy mi történik azokkal a dolgokkal, amiket megeszel, és nem… – felelte Fekete Alice, de a mondat közepén elhallgatott, és az alsó ajkába harapott. Mert valóban tudta, hogy mi történik azokkal a dolgokkal, amiket a Lavinia Whateley megeszik. A boojum abszorbeálta, átszűrte magán és recirkulálta az anyagokat. – Vinnie… azt mondod, hogy meg tudsz menteni engem a mi-góktól?
A fényfolt igent villogott.
– Azzal, hogy megeszel? – kérdezett rá Fekete Alice, mert tudnia kellett, hogy jól érti-e.
Újabb igenlő villogást kapott.
Fekete Alice ekkor a Lavinia Whateley fogaira gondolt, és megkérdezte:
– Biztos, hogy rólam beszélünk?
< alice > – felelte a Lavinia Whateley.
Fekete Alice ekkor végre szétcsatlakoztatta az utolsó optikai kábelt, leválasztotta a saját adatkábelét is, aztán minden erejét beleadva eltaszította a vezérlőt a hajótesttől, és arra gondolt, hogy az ocsmány holmi egyszer talán eltalál egy atmoszférával rendelkező bolygót, és egy apró idegen kölyök hullócsillaga lesz.
És ekkor el kellett döntenie, hogy mit csináljon.
Mindössze két lehetőség állt előtte. Egy, hogy visszatér a Lavinia Whateley belsejébe, és kideríti, hogy a mi-gók ismerik-e a megadás fogalmát. Kettő, hogy megkerüli a Lavinia Whateleyt, és belesétál abba a fogakkal teli, gigászi szájba.
Fekete Alice szinte biztosra vette, hogy a mi-gók még csak nem is hallottak arról, hogy mi az, amikor valaki megadja magát.
Hátrahajtotta a fejét, hogy vessen még egy utolsó pillantást a végtelen feketeségbe. Valójában nem volt választási lehetősége. Mert még ha félreértette is azt, amit Vinnie próbált elmagyarázni neki, a legrosszabb esetben a halál várt rá, de még az is nagyságrendekkel jobb volt annál, amit a mi-gók szántak neki.
Fekete Alice Bradley szerette a hajóját.
Balra fordult, és elindult. A Lavinia Whateley udvariasan megvilágította neki az utat, és félrehajtotta előtte a szárnyait, illetve a csápjait. Fekete Alice sorban megkerülte Vinnie szemeit, és mindegyik rákacsintott, amikor elhaladt mellettük. Aztán odaért Vinnie óriási szájához.
– Vinnie… gyors legyen, jó? – kérte szomorúan, és belesétált a szörnyeteg szájába.
A borotvaéles fogakat kerülgetve, lassan haladt, közben mélyen átérezte, mennyire nevetséges, hogy félti az űrruháját, nehogy kilyukadjon.
Belülről nézve Vinnie szája egy kristálybarlangra hasonlított. Fekete Alice nem látott sem nyelvet, sem ínyt. Csak a fényes, mindent széthasító köveket. Amik legnagyobb meglepődésére nem közeledtek felé. Az a furcsa benyomása támadt, hogy Vinnie… visszatartja a lélegzetét. Vagy azt, ami a boojumoknál megfelelt annak.
A boojum belsejében világosság uralkodott, pontosabban a teremtmény megvilágította magát Fekete Alice kedvéért. És miközben Fekete Alice mind mélyebbre botorkált, egyre kisebb fogak vették körül, amik ráadásul egyre ritkultak, míg az alagút folyamatosan szűkült. A torka – gondolta Alice –, a torkában vagyok.
Ekkor a falak összezárultak körülötte, és a boojum lenyelte őt.
Az űrruhájának szűkös belső terébe zárva apró kapszulának érezte magát, mialatt a folyosó perisztaltikus hullámmozgással hajtotta valahová. Aztán még nagyobb nyomás nehezedett rá, amitől már fuldokolni kezdett. Éles fájdalom járta át, de csak egy pillanatra. A bordái ropogva törtek szét, a tüdeje összepréselődött.
Az űrruhában sikoltani sem volt tanácsos. És mert a tüdeje péppé zúzódott, nem is tehette volna meg.
alice.
Fekete Alice lebegett. Meleg feketeségben. Egy anyaméhben, egy fürdőben. Jól érezte magát. A lapockái között kicsit égett és viszketett a bőre, mintha leégett volna a napon.
alice.
Úgy vélte, mostanra már ismernie kellene ezt a hangot. Megpróbált beszélni, de a szája csak vonaglott a fogai hallhatóan csikorogtak.
alice… itt beszél.
Alice ismét megpróbálta, ezúttal nem a szájával.
Itt… beszéljek?
Melegséget árasztó valami suhant el mellette. Rájött, hogy… sodródik. Nem, siklott egy bizonyos irányba. A bőrét áramlatok simogatták.
A látása elhomályosult. Pislogott és pislogott, és a dolgok széthullottak körülötte.
Amúgy sem látott mást, csak a csillagokat.
alice itt beszél.
Hol vagyok?
megette alice.
Vinnie… Fekete Alice most már tudta, hogy Vinnie hangját hallja. A boojum szavai immár nem lélektelen, rideg feliratok formájában jelentek meg előtte. A hang érzéseket és hangulatokat közvetített, és a gazdája fenségessége érződött belőle.
Megettél – mondta Alice, és hirtelen megértette, hogy azt a zsibbadást, amit érzett, nem a sokk okozta. Valami eltörölte és újra megrajzolta a teste határait.
!
Elfogadás… megkönnyebbülés…
Benned vagyok, Vinnie?
=/=
Nem egy „nem”. Inkább azt jelenthette, hogy ez a dolog nem ugyanaz, a kettőt nem lehet összehasonlítani. Fekete Alice kellemes melegséget érzett, mert egy nagylelkű csillag közvetlenül mellette siklott el. Érezte a csillag és a körülötte keringő bolygók gravitációját, feléjük kanyarodott, megízlelte őket, és egyre gyorsabban és gyorsabban szörfözött a különböző irányú és erősségű erőhatásokon.
én te vagyok.
Fekete Alice végre megértette, és szenvedélyes megkönnyebbüléssel reagált. Nem halt meg. Akármi történt is, nem halt meg. Csak átalakult. A hajója elfogadta és magába olvasztotta, ő pedig boldogan átadta magát neki.
Vinnie, hová megyünk?
ki.
Vinnie ennyit felelt. És a boojummal egyesült Fekete Alice átérezte a végtelen hatalmas, csupasz csodáját, egyre lendületesebben közeledett felé, mert Vinnie felgyorsított az első óriási ugráshoz, hogy belevesse kettejüket a Nagy Semmi csillagközi feketeségébe. Útra keltek.
Ki – nyugtázta Fekete Alice, és azt mondta magának, hogy nem szabad sajnálkoznia. És nem szabad megőrülnie. Ami történt vele, még mindig milliószor jobb annál, mintha egy agy lenne egy befőttesüvegben.
Vinnie – mialatt már javában emésztette a belsejében lévő, agyuktól megfosztott tetemeket – végrehajtotta az ugrást, Fekete Alice pedig arra gondolt, hogy a Lavinia Whateley eltűnéséből hamarosan legenda lesz, amivel az űrcsavargók takarodó után, a függőágyukban ringatózva fogják rémítgetni egymást.
Szente Mihály fordítása
Elizabeth BEAR
1971-ben született amerikai írónő. Első novelláját 1996-ban publikálta, majd 2005-ben bemutatkozó regényét, Hammered címmel. Ez lett a nyitánya a Jenny Casey-trilógiának, amely egy katonanőről szól, akit súlyos sebesüléseinek kezelése során kiborggá alakítanak. Következő sorozata, a Promethean Age urban fantasy volt. Két regényét is jelölték a Philip K. Dick-díjra. Magyarul eddig egy, Hugo-nyertes novellája volt olvasható, „A tenger határán”, a Galaktika 223. számában.
Sarah MONETTE
Amerikai írónő, 1974-ben született. Előszeretettel alkot a fantasy és a horror témakörében. Tizenkét éves kora óta ír, emellett ledoktorált irodalomból. Első novellája, a „Three Letters from the Queen of Elfland” 2002-ben jelent meg, és rögtön díjat is nyert vele. Bemutatkozó regénye, a Mélusine (2005) egy mágusról és egy tolvajról szól, akiknek útja véletlenül keresztezi egymást. A történet azóta tetralógiává terebélyesedett. Elizabeth Bearrel 2006-ban dolgozott együtt első ízben egy novellán. Ezt a Companion to Wolves sorozat két regénye követte, majd a „Boojum”-novellák eddig szerint három.